Erdélyi fenyő a fergetegben.
Belesétáltam saját vágyaim csapdájába,
És mérgeztük egymást valamivel, ami
„virtuális romantika”,
Most nagyon gyötrődöm a kétségeimben,
Mit jelent neked a szó az értelmezésben.
Látom, átérzem leírva a gondolatodat,
„nem tudhatjuk, mi meddig tart”,
Hát akkor legyen vége, vége most,
Mi úgy is végesnek ítéltetett.
Mert te szétszórva élsz a világ sodrásában,
S a tört részek, és a múló idő töredéke,
Mi kettőnknek jut az együtt létekben,
A ködös végű, múlandó végzetünkben.
Mondtam egyszer, talán önmagamnak fogalmaztam,
Szeretetért se kérni, se könyörögni nem fogok,
Inkább a buktatokkal teli élettől elárkozom,
S az illúziótól, hogy szeretet számomra létezik.
Mert
Születésem előtt szilánkokra tört az életünk,
Azóta önmagam sebészeként szilánkokat távolíttok,
A férfiasra keményedett női lelkemből,
S már nem is érzékelem, mennyi vért veszitek.
Záporozó könnyem is csak azért van,
Mert még nem száradt el az értelmem,
Hogy érek annyit, mint megannyi ember,
Kiknek megadatott minden, ami nekem nem.
Ha eléd tettem is kérlek, ne lépj rá a tétova lelkemre,
Amit én adhatok igazából nincs rá szükséged,
Tudat alatt elvesznek a tieid, s a hétköznapok téged,
S a véletlen sorsunkat nem tudjuk átlényegíteni.
Az átkozottul nehéz célomért küszködöm,
Mint az Erdélyi fenyő, a világ okozta fergetegben,
Talán lesz időm, lesz elég éteri erőm,
Elérni azt, és csak aztán belezuhanni az enyészetembe.
Zenolla
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum