Nem mindennapi utóélményben volt részem, amikor Retyezáti túránkból hazatérve, fotóimat rendezgettem. A túrázó éjszaka menetelés közben, pláne fáradtan, nem igen szokott fotózgatni, úgymond a „semmibe”. Mégis néhány éjszakai fotón furcsa „csillogó” apró gömböcskék jelentek meg. Rögtön eszembe jutott, hogy azon a túranapon, este későn tértünk vissza táborozó helyünkre, s szinte egész úton a szeretet erejéről a lélekről beszélgettünk.

Egy útszakaszon, úgy éreztem, mintha nem csak mi lennénk ott, s a levegőben az út felett vándorló pontszerű „csillogásokat” véltünk felfedezni. Ezért sütöttem el a vakus fotógépet.

Keresztfiam a biológus azt mondta, hogy ezek olyan világító bogarak. Csak az a bökkenő, hogy szeptemberben már nem rajzanak, pláne nem kb. 1000 m –es szinten..

A képeket kinagyítva, elemezgettem, hogy mi minden nem lehet:

• Ha az optikára ragadt szemcsék lennének, akkor az összes fotón ugyanolyan pozícióban, s mértben kellene megjelenniük.
• Ha az út pora lenne, akkor azok csakis szürke, vagy fehér, sőt, szögletes porszemcsék lennének, ilyeneket nagyítóval, sőt mikroszkóppal is megvizsgáltam, tehát nem sugároznak vissza szivárványszínű fényt.
• Ha pici világító bogarak lettek volna, akkor ezek csak monokróm színbe (zöldes-sárgás) világítanak és az alakjukat is ki lehetne venni.

Egyes fotókon, a golyó formájú „lények”, mert tárgynak semmiképp sem illene nevezni, észrevehetően csápokkal kapcsolódnak a légtérhez, más fotókon pedig szinte vonulás szerűen jelennek meg.

A szakirodalomban, a „lélekobjektumokat” 1-2 mikron körülieknek írják le, ami a szem érzékelési határán van. A fotógép pár méteren belül ezeket nem látja, csak akkor, ha ezek saját fényt bocsájtanak ki. Ez lenne a legerősebb bizonyítéka annak, hogy igenis létezik a lélekkristály.

Érzésem szerint, mintha a hosszas beszélgetéseink váltották volna ki, hogy bevonzva körénk gyűljenek. Később pedig azt, kutakodva felfedjem a titkot és ezáltal „megmutassák” magukat.

Ezek után aszt gyanítom, hogy csakis lélekkristályokat láttunk.