Volt egyszer nem is olyan régen, egy kisvároskában egy kisfiú. Alig volt öt éves, de ő nagyon szeretett volna gombászi. Ő még alig tudta mi az a gomba, addig csak evett és tudta, hogy nagyon finom, de a gombászásról semmit sem tudott. Hallotta, hogy apukája sokszor megy gombáért, mert kevés volt a pénz, nagy volt a szegénység.

Egyszer aztán, amikor apukája, gombászni készült, oda állt eléje: Apuci! –Én is szeretnék gombászni! - Hogy vigyelek téged magammal? Az, nagyon messze van, sokat kell gyalogolni. - De én már nagy fiú vagyok én is jövök. Fel is kerekedett apa és fia és elindultak. Hosszú volt az út az erdőig, a hegy aljáig még ment a fiúcska, de az erdőben már nehezen. Botorkált az apja után hűségesen, de egyre többször esett el. Volt az apjának egy erős hátizsákja, kivette az elemózsiát és azt mondta: - fiacskám, most belé ülsz és én viszlek a hátamon. Nagyon élvezte a kisfiú és büszke volt, mert tudta, hogy az ő apja erős ember, közben kérdezhetett. Miért olyan sötét az erdő? – Mert a magas fák levelei eltakarják a Napot. Mennyi levele van a fáknak? – hát azt meg sem lehetne számlálni. –mondta az apa. Miért zúg az erdő? –jött a másik kérdés. – Mert a szél mozgatja az ágakat és a levelek susognak, beszélgetnek. És mit mondanak? –kíváncsiskodott a kisfiú. Mi nem tudjuk emberek, ők az ő nyelvükön beszélgetnek. - De biztosan jó emberekről, csak jókat mesélnek. Meredek volt a domb, az apa elfáradt, megálltak pihenni egy kis forrásnál. - Ez a Hideg forrás. Mondta az apa, ez a neve. Megkóstolta a vizét és tényleg nagyon hideg volt. Elővették az uzsonnát és falatozni kezdték. Volt egy-egy paprikás zsíros kenyér ez is nagyon ízlett, mert fáradtak voltak. Utána megnézték a begyűjtött gombákat. Volt a szatyorban sokféle fajta, az apa elkezdte sorolni őket: ez itt a csipkés szélű sárgák olyanok, mint a csirkék, nevezik őket Csirkegombának vagy Rókagombának is. Ez a másik zöldes-kékes kalapú a Kékhátú. D ez itt a legfinomabb fajta, ez a Hiribagomba vagy Vargánya. Ebből készül a legízletesebb rizses gomba, a nokedlis, de a gomba leves is amit te nagyon szeretsz. De ez a sárga csomó micsoda? Kérdezte a kisfiú. Ez a híres Szegfűgomba de nevezik Korallgombának is. -Tudod fiam, az erdőben nemcsak ehető gomba van, hanem nagyon sokféle mérges gomba is. Ezért neked meg kell tanulnod őket felismerni, ha nagyobbra nősz, te is megtaláld őket.

Tovább indultak, fel a hegygerincre, ott egy tisztáson megálltak, szétnézni. Melegen sütött a nap, a réten még volt szamóca, szedte is a kisfiú szorgalmasan a hasikájába.

Már délután van, jó lesz hazafele venni az irányt, mondta az apa. De a kisfiú nagyon fáradt volt már, így visszakerült a hátizsákba, a dombon lefelé ringatózva el is aludt hamar. Mire felébredt, már esteledett, kivette az apukája zsákból és talpra tette. – Most már ideje neked is megmutatnod, hogy egy nagy legényke haza is tud menni! –mondta az apukája. Az erdőben egyre sötétebb lett, az árnyékok sejtelmesen mozogtak, a kisfiú kicsit félt. Ne félj fiam, az erdő szelleme vigyáz ránk, a jó embereket nem bántja. De apa! – az ágak miért csinálnak olyan csúnyán? – Azért mert a sok száraz ág megöregedett, siratják a fát, ők majd lehullanak. Ez a természet rendje. Majd helyettük nőnek mások, szép levelekkel. - És mi lesz az öreg fával? – Ők is kidőlnek, elrothadnak és rajtuk nőnek majd a gombák. Apa! - Meddig él egy fa? Sokat fiacskám, többet, mint az ember. Látod ott azt a vastag fát? Öleld át!

De nem tudom, nagyon vastag. Látod az a fa, már itt van száz éve és még itt lesz akkor is, amikor te már nagyfiú leszel. Végre elérték az erdő szélét, egy nagyon szép rétre értek ki, már innen látszott a városka. A kisfiú elkiáltotta magát, - arra lakunk!

Még van egy kis dolgunk fiam. Szedünk egy csokor mezei virágot a mamának, tudod ő, nagyon szereti őket. Apa és fia boldogan mentek haza a gombákkal és a csokor virággal.