Teltek, múltak a hónapok és eljött az ősz. A kisvároskában is zajlott az élet, a kisfiú szülei sokat dolgoztak. Túl sok szórakozási lehetőség nem volt, ezért elég gyakran jártak kirándulni a közeli hegyekre. A kisfiú egyszer megkérdezte - és mi az a Meszesre menni? Kirándulásra készülődve, az anyukája megmagyarázta: - tudod kisfiam, azt a nagy hegyet azért hívják Meszesnek, mert sok a mészkő benne és vannak ott mészkő bányák is. És mi az a mészkő? Jött a másik kérdés. – Az olyan fehér kő, amelyik puha és ti gyerekek azzal szoktatok írni a járdára. - Nekem is van olyan, mondta a kisfiú, azzal rajzoljuk fel a kockajátékot, amikor ugrálunk, cseréppel pedig pirosan írunk.

Már el is készültek közben, és indult a kis család kirándulni. Akkoriban nem volt autóbusz, gyalog kellet menni a város széléig. Ott kezdődött a Fenyves-erdő. Itt mindég megpihentek, a kirándulók. Nagyon jó illata volt a gyantás fáknak, de a kíváncsiskodó kisfiú összeragacsozta magát, nehezen lehet a fenyőgyantát letörölni. Az apa megmutatta fiának, mire jó még a fenyőgyanta. - Látod, ha tüzet rakunk és nem gyúl meg a nedves fa, akkor a gyantát kell meggyújtani előbb és már ég is. Pihenés után továbbmentek, a fenyves erdő másik oldalánál volt egy nagyon szép fiatal fenyőerdő, ezt már jól ismerte a kisfiú, mert ide gyakrabban jártak. Itt lehetett sok szép fenyőtobozt gyűjteni. Innen nem messze volt, a Gyilkos domb. Itt mindég elborzadt a kisfiú, mert sok rosszat hallott már erről a dombról. Mesélték, hogy a tetejéről egy szerelmespár vetette a mélybe magát, mert nem engedték őket egybe kelni. Máskor azt mesélték, hogy gyerekek akartak felmászni és lecsúsztak a falról, mind összetörték magukat. Távolodva a helytől még messze ellátszott a vörös agyagos domb. Látod fiam, mondta az apa, - ha majd nagy leszel, te is felmehetsz a tetejére, de csak az ösvényen, mert a szélénél omlik a domb. Ezután megkerülték a dombot, majd a kavicsbánya résznél megálltak szétnézni. Alig mert a kisfiú közelebb menni, a domb teteje neki nagyon magasnak tűnt. - Itt lehet szép kavicsokat és köveket keresni. Mondta az apuka. - Látod ez a kő, úgy csillog, mint az arany, de nem az, hanem sárga csillám szemcsék vannak benne és könnyen törik szét. Ebben pedig szép színes kavicsok vannak, azokban ott pedig kővé vált csigák. Gyűjtött is a kisfiú belőlük bőven, alig bírta cipelni tovább. - Most pedig megyünk diót gyűjteni, mondta a mamája. A fenyves erdő másik szélénél, volt egy szép kis tisztás és sok diófa. Egyiknek alacsonyabban voltak az ágai és a kisfiú gyorsan fel is mászott rá, de a diót nem érte el. – A diót le kell rázni a fáról, vagy egy karóval leverni az ágakról, szólt az apa. Nemsokára magáról le fognak hullani, ha jön egy szél, vagy hűvösre fordul az idő. Sok diót szedegettek fel a fák alól és nagyon szorgalmasan pucolgatták, mert a nyers dió finom ám! A kisfiúnak nem sok türelme volt a dióhéj lehámozásához, ezért inkább segített az apjának tüzet rakni. Amikor szalonnasütésről volt szó, mindég ott fontoskodott a tűznél. Az apja megmutatta neki, hogyan kell nyársat készíteni. Látod fiam, vágunk szép egyenes mogyorófa ágat, de olyat, amelyiknek elágazó a vége. Kihegyezzük, megpucoljuk a végét a fa kérgétől és meghagyjuk az elágazást. Ez arra jó, hogy ha sül a szalonna ne essen le, bele a parázsba. A kisfiú mamája pedig megmutatta, hogyan vágjuk karikára a hagymát, feltesszük a kenyérre és a szalonna csepegő zsírját, oda fogjuk nyomkodni. Nem is telt bele egy félóra, már boldogan falatozták az ízletes ebédjüket. A délután pihenéssel, meséléssel és mezei virágszedéssel telt el. A kisfiú még pillangók fogásával is próbálkozott, de sikertelenül. – Majd legközelebb, készítünk lepkefogót és azzal kergeted a pillangókat, mondta az apa. Estére fáradtan de boldogan tért haza a kis család. A kisfiú ágyikójában szép álmokat álmodott, talán a lepkékről, talán az erdők-mezők tündéreiről. Lehet, hogy majd elmondja nekünk.