Sok-sok évvel, évtizedekkel ezelőtt, az álmodozó kisfiú is kezdett már növekedni és erősödni. Nagyon megszerette az erdőt, a mezőt, a vadvirágokat, szerette kergetni a lepkéket, hallgatni a madarak énekeit. Amikor az apukájának a sok munka után lett egy szabad hétvégéje, nyaggatta őt, menjenek el a Meszes hegy tetejére. Sokat hallott a kisfiú arról a híres messzelátóról, amire fel lehet mászni. De az apukája megmondta a kisfiúnak, az messze van ám, oda már korán reggel el kell indulni. Bepakolt a mamája nekik uzsonnát és finom lekváros buktát. Már másnap reggel útnak indultak.

A kisvároska közepétől, ahol a kisfiú lakott egy órányi járásra volt a Fenyves-erdő. Ott megpihentek a kedvenc helyükön, ahol az almafák gyümölcsével szomjukat tudták oltani. Útravalónak is vittek belőlük. Tudod fiam, mondta az apa, ha a természet felkínálja gyümölcseit, abból nemcsak a madarak és az erdei állatok, hanem mi emberek is részesülünk. Továbbmentek, az erdőben már egyre érdekesebb volt, a kisfiúnak már sok minden ismerős lett, de még mindég igen sokat kérdezősködött, apukájától. A domb is egyre emelkedett, az ösvény is már kevésbé volt járt, de az apa már ismerte jól az utat. Egyszer csak a kisfiú felkiáltott, hahóó.. ez a hideg forrás. Odaszaladt és már inni is akart belőle, amikor az apukája rászólt, -várj még egy kicsit fiam! Picit pihenünk és csak azután iszunk vizet, mert a nagyon hideg víztől megbetegedik az ember és még a torka is fájni fog. Itt aztán megették az első uzsonnájukat is, majd a kulacsba vizet vettek. Tudod kisfiam, a hegyek tetején nem szokott forrás vagy ivóvíz lenni, nemsokára fent leszünk a tetőn. Már nagyon fáradt volt a kis legényke, mindég kérdezgette, hol van már az a tető? Tudod fiam, a tető nem mindég egy csúcs, hanem erdővel borított hegygerinc is lehet hegytető. Látod már fent is vagyunk! De hát itt nem látszik semmi! –mondta csalódottan a kisfiú. Hát persze, mert az erdőben vagyunk, most pedig követjük a hegygerincét. Itt a legkönnyebb masírozni, mert kicsi az emelkedő.

Mentek-mentek-mendegéltek, egyszer csak a fák között egy tisztáson, nagy falábakat pillantottak meg. Fáradtságát elfeledve a kisfiú szaladt, a hatalmas építmény felé, mivel ő kicsike volt alig látta a tetejét. Az építmény egy három emeletes fagerendákból összeácsolt kilátó volt, amelynek teteje magasan az erdő fölött kandikált ki. Na, itt megpihenünk és ebédelünk, utána pedig megmásszuk a messzilátót. Így nevezték el a város lakói, mert innen nagyon messze el lehetett látni. Falatozás közben megszólalt a kisfiú: -de hát hogyan megyünk oda fel a magasba? -Hát azokon a létrákon mászunk fel, mondta az apukája. A kilátó alatt a kisfiúnak inába szállt a bátorsága, látván a hatalmas létrákat, már nem lelkesedett, hogy felmásszon rájuk. Tudod fiam, nem kell félni, te mész előttem én pedig a hátadnál leszek és vigyázok rád, mondta az apuka. El is indultak, ez első pár méteren még lelkesen mászott a legényke, de amikor már az első emeletről lenézett, el kezdett félni. Le akart volna jönni. Megszorította apukája lábát és el nem engedte. Tudod fiam, mindenki fél először, de ezt lassan meg kell szokni, megfogjuk ezt a karfát és ebbe kapaszkodunk, és nem lefele nézünk, hanem előre. De a második emeletre a kisfiú semmiképp sem akart felmenni. Erre az apukája azt mondta, most először felviszlek én, ide kapaszkodsz az ölembe és én a létrán tovább mászok. Szorította is ám az apukája nyakát! -majd megfulladt tőle. Végre felértek a második emeletre is az erdő fölé. Innen már csodálatos kilátás nyílik a távoli tájakra. Lassan, körülnézett a kisfiú, látta a várost, ahonnan jöttek, a magas hegyvonulatokat, ahogyan a távolba vesznek az erdők, mezők, látta mi van a Meszes hegy mögött, az aranyos kis falvakat, templomtornyaikkal. Amott pedig egy piramis alakú alacsonyabb hegyet. Látod fiam, az ott a Moigrádi gránit bánya, ott bányásszák azokat a kockaköveket, amelyekkel a városunk útjai be vannak borítva. Majd egyszer oda is elmegyünk, de az még messzebb van. De nézd ott a város közepén, a kis dombon a mi református templomunkat, ott mellette van a mi házunk is. Milyen messze van! –sóhajtott fel a kisfiú. Látod egy fél nap alatt milyen sokat jöttünk? –Mondta az apuka. A bámészkodás után, a kisfiú már nem akart felmenni a kilátó tetejére, félt, mert a szél lassan mozgatta a faépítményt és le akart menni. –Jól van fiam, most már láttál eleget, lemehetünk, majd ha nagyobb leszel, akkor majd felmászol te egyedül is. Így asztán megelégedve lejöttek a messzilátóról és elindultak hazafelé. Lefele az út könnyebb volt, a kisfiú nagy örömében egyre csak azon fantáziát, legközelebb, hogy mássza meg ő egyedül a messzilátót. Ő akkor majd még messzebb fog ellátni. Akkor biztosan fogja látni a házukat, és belát még a kőbányába is, de még az Óperenciás tengerig is ellát. Így telt el az idő hamar, pihenőkkel, uzsonnával és már estefelé lent is voltak a városban.

Élményit, otthon nem győzte mamájának mesélni a kisfiú. Olyan gyorsan aludt el, hogy még a vacsora sem kellett neki, s máris az álmok világában találta magát. Olyan kilátókkal és tornyokkal álmodott, ahonnan mindent lehet látni.