A Heléna gödör fenekén a hatalmas alabástrom kövön kívül semmi érdekeset nem találtak. Csak a patak vize vész el rejtélyesen a kő alatt, mintha itatná a szomjazó hegyet. Az álmodozó kisfiú fantáziált az apukájának, de ettől sem lettek okosabbak. Az volt a kérdés mit regél a legenda, ezt a titkot csak „Nádastó banyája” tudhatta. A kisfiú azért nyaggatta az apukáját, nézzék meg még egyszer a barlangkunyhót. Nem volt messze alig egy félórányi járásra volt ez a hely, ott nézegelődtek, de még mindig nem volt a nénike sehol. Sokat vártak, már esteledett de még mindig nem került elő, csak a fekete macskája morgott egyet-kettőt a füstös barlang mélyében. Gyere fiacskám, menjünk haza már esteledik, majd máskor keressük meg Anna nénit. Így asztán a Heléna történetét még mindég titok őrizte.

Teltek-múltak a napok, talán hónapok is elmúltak, amíg egyszer csak történt valami bíztató. A felnőttek újra majálisra készültek a Nádastó környékére. Alig várta már a kisfiú, hogy hétvégén kimenjenek a hegyre, már a barátait, unokatestvéreit is beavatta a nagy titokba. Hétvégén asztán nagy nép sereg gyűlt össze a Kabanna környékén, rokonságok, barátok, focisták, családok apraja-nagyja. Összebeszéltek a gyerekek, hogy látogassák meg a barlanglakot, de senkinek sem volt bátorsága, hogy a százéves nénivel találkozzanak. A gyerekek féltek tőle, sok rosszat mondtak az emberek és sokan boszorkának nevezték Őt. Így asztán az álmodozó kisfiú szinte magára maradt, mert a barátja, akivel már találkoztak Anna nénivel nem volt a kiránduláson. A gyerekek elkísérték ugyan a Nádastóig, de a nádason túlra már senki sem követte a kíváncsiskodó kisfiút. Megközelítette a barlanglakot, de síri csend volt, a kisfiú se mert megszólalni. Még azért félt szegényke egyedül a nagy csöndben. Szeretett volna maradni, de el is menni, mivel még a távolból hallotta a játszótársak távolodó hangjait. Már-már visszafutott volna ő is, de a nyomasztó csöndet egyszer csak a faágak recsegése törte meg. Az álmodozó kisfiú, még nem is tért magához, ott állt előtte az Anna néni, mintha az égből pottyant volna oda. Még megijedni sem volt ideje, már meg is szólalt reszkető hangon: -Hááát tee kis fiaaam, ugyeee eljöttééél a Heléna hercegnő miatt. -Láátod én naagyoon öreg és beteeeg is vagyok máár. Gyeere üüljüünk lee… -Mert te vagy az egyetlen bátor kisfiú, akit érdekel a Heléna történet. Hogy is hívnak kisfiam? Tamáás. –felelte az álmodozó kisfiú, reszkető hangon, még félénken. Ki volt ez a Heléna? -hercegnő volt? –nyögte ki a kisfiú. Geyre fiam elmesélem neked a legendát, mielőtt engem is szólítana az Úr. De sajnos én sem emlékezem már olyan jól, mert elmúltam száz éves. A kisfiú csak arra ocsúdott fel, hogy egyszeriből egy kis tűz mellett találja magát, mintha a tüzet oda varázsolták volna és hallgatta a titokzatos legendát:

- valamikor nagyon régen, ezen a vidéken itt a hegyek között élt egy jómódú nemes származású népes család. Nagyon régen volt, amikor még a Göncöl szekér rúdja közelebb állt a Sarkcsillaghoz. (több mint ezer éve) Ez a nagycsalád már nagyon régen itt élt, még a Római-birodalom bukása után, rekedtek itt. Szerették ezt a vidéket, ahol az erdők-mezők vadakban gazdagok voltak, az erdők sok gyümölcsöt adtak. Valahol a Meszes hegy délkeleti oldalában volt egy erőd és egy szép kis erdei vár. Lóháton és szekereken közlekedtek még azokon az utakon, amelyeket a rómaiak építettek a régi időkben. A családtagok mind hosszú életűek voltak, csak az volt a nagy baj, hogy a sok betörő vándor népek miatt a fiuk és férfiak elfogytak a harcokban. A család öregurának és úrnőjének csak egyetlen lánya volt, akit szépséges Helénának hívtak.

Az öreg Anna néni meg-megállt, nehezen lélegzett, ismételgette a szavakat, nehezen ment már neki a mesélés. – jól nyisd ki a füled, mert hosszú a történet és nekem nehéz már a beszéd! - mondta az idős nénike, s rekedt hangon folytatta:

-         történt abban az időben, amikor a család meggyengült és Heléna is felcseperedett, a vidékre vadászni érkező ismeretlen vándor népek jöttek. A Hercegnő családja rejtőzködött és bujkált, nehogy az ismeretlenekkel össze tűzzenek. A sokéves nyugalom után nagy volt akkoriban a félelem. Hallani lehetett más híreket is, hogy valahol messze a keleti végeken lassan egy hatalmas seregű nép közeledett. Jó híreket is hallani róluk, ez a nép bár vadászni halászi szeretett, de békésebb természetűek voltak és nem mészároltak le minden őslakost. De a gyilkoló hordákkal kegyetlenül elbántak. Összeült a családi tanács és elrendelték, amíg ez a békésebb nép ideér, addig bujkálni, rejtőzködni kell a gyilkos hordák elől, mert nincs kivel harcolni, kevés a férfi és a vitéz ember, akik felvennék a harcot a fosztogatókkal.

-         Teltek a napok, mivel csendes volt a vidék, a hercegnő udvarában vadászatra készülődtek. Sokan lovagoltak ki a vadakban gazdag hegyes-lankás vidékre. Heléna mivel már szép nagylánnyá cseperedett, ki vitték a vadászatot is megtanulni. Sok vadat ejtettek el a vadászat pár napja alatt, szükség is volt a tartalékra, mert a betörő Szittya népek miatt mindég fenyegetve érezték magukat. A harmadik napon bizony nagy baj történt. A Terbete-hegy völgyében, ahova vaddisznókat mentek ejteni, rájuk törtek a szittyák, akik az erdőkben rejtőzködtek. Kemény harcok árán alig néhányan szabadultak meg élve, sokan elestek, de a legnagyobb baj az volt, hogy a hercegnőt is fogjúl ejtették a támadók. Hiába könyörgött az édesapja, felkínálva az egész vadállományt, fegyvereket, aranyat, azok mindenüket elvették és a Helénát is elvitték a portyázók táborába. Másnap reggelre érkeztek a völgybe az új honfoglalók, a mezőn véres csata nyomait látván, szétküldték a felderítőket, nézzék meg mi történhetett. Az új honfoglalók a Hunok útkereső csapatai voltak, vezetőjük egy daliás vitéz Gende volt, aki hamar megtudta mi történt. Gyorsan elrendelte a völgy bekerítését és támadást indítottak a szittyák ellen. Azok, amikor meghallották a híres nagy honfoglalók érkezését, máris menekülni kezdtek, de nem úszták meg szárazon, hírmondójuk sem maradt mire vezérük odaért. Gende a vezér összeszedette a néhány meggyötört túlélőt, köztük volt a hercegnő és sebesült édesapja. A vezér, amikor észrevette a szaggatott ruhájú lányt amint édesapját öleli, rögtön megtetszett neki. Nemsokára visszavitték a távoli kis erődbe a megmentett vadászokat. Itt megvendégelték a felszabadító sereget, akik olyan furcsa de szépen hangzó nyelvet beszéltek. Helénának is megtetszett az új csapat vezére. Bár alig tudtak egymás nyelvén beszélni, mégis ha egymás szemeibe néztek, mintha mindent értettek volna. Este sétáltak egyet a Holdvilágos hegygerincen, innen mutatott le Heléna egy fehér sziklára, az ő kedvenc helyére. A fiatalok röpke kis idő alatt nagyon megkedvelték egymást.

-         Sajnos a felszabadítóknak menniük kellett, mert az útját kellett előkészíteniük a nagy honfoglaló seregnek. Megígérte Gende vezér, a ház urainak, hogy még visszajönnek. Teltek a hónapok, Heléna várta vissza kedvesét, de az nem jött. Csendes idők jöttek, mivel az új nép kiűzte a portyázó és rabló hordákat. Közben a vidéken át a honfoglalók is csak egyre jöttek és jöttek és lankásabb vidékekre telepedtek le. A fővezér a Gende fiát nősíteni akarta, de annak sehogyan sem tetszett, egy leányzó sem a népéből. Nem tudta elfelejteni  Heléna szépséges türkiszkék szemeit, bájos ajkait, karcsú derekát. Az apa a másik fővezér lányát akarta nekiszánni. Ha szembe mer szállni apja akaratával, akkor a sámánokkal kiátkozza, örökre a seregből.

-         Helénának is csak egyre fokozódott a szerelme, szomorú volt, sokszor lovagolt el az ő kedvenc helyére, az Alabástrom dombra, ahonnan látni is lehetett azt a szép vidéket, amerre a szerelme továbbment csapataival, az Északnyugati síkságra.

-         Teltek tovább a hónapok, már nem lehetett tovább halogatni az esküvőt, de a Gende vitéz csak nem tudta feledni a Heléna hercegnőt. Arra gondolt, hogy legalább meg kéne mégy egyszer nézze, mi lett a szerelmével, s majd visszatér a népéhez. Egy este, vadászatra hivatkozva ment el, és három napon át lovagolt, amíg nagy nehezen rábukkant az ismerős csatamezőre, s onnan már megtalálta a szerelméhez vezető utat. Közben a fővezér apa nagyon dühbe gurult, nem tudta, hogy a fia még visszatér e és előhívatta a sámánokat akikkel nagy átkot küldött fiára. Gende vitéz is elérte a kis erődöt, ahol megtudta, hogy Heléna apja már meghalt a csata utáni sebek miatt. Heléna pedig nap mint nap, kimegy a kedvenc helyére és csak néz a messzi távolba epekedve szerelme után. Gende vitéz már nagyon fáradt volt, de megsarkalta fehér lovát és sietett még esteledte előtt érje el az Alabástrom sziklát. Az úton valami nagyon furcsa dolgot érzett, nagy veszély közeledik, ezért még jobban sietett, nehogy Helénával történjen valami baj. Már a Nap lenyugváshoz közeledett, amikor elérte a fehér sziklák környékét. Egyszer csak végre megpillantotta Helénát, amint ott áll a sziklaperemén. Gyönyörű haját a szellő simogatta, szemeiben örömkönnyek, amint meglátta lóháton a szerelmét közeledni, karjait kitárta a boldogságtól. De a szerelmes pár között egy kis szakadék volt, amit a vitéz lovával átugrani készült. Ekkor érte utol apja sámánjainak átka, lova megbotlott és beleesett a szakadékba. Csak pár pillanatig tartott a boldogságuk, a találkozás öröme tragédiává lett. Heléna is érezte a nagy bajt, mégse tudott elmozdulni arról a helyről, ahol szerelmét várta, elborzadva nézte amint a gödör mélyében elvész a szerelme. Mire belenézett már látta, hogy szerelme kővé változik, s ezután már ő is csak azt kívánta, hogy vitéze mellé kerüljön. Tudta már, hogy átok szállt reájuk, de nem bánta hangosan kívánta, hogy ő is kővé váljon. A Nap lenyugvó sugarai erőt adtak Helénának és a mélybe vetette magát szerelme után. Mire a gödör aljára ért már ő is kővé dermedt.

-         Az óta eltelt vagy ezer év, de a gödör alján még ott van az a két alabástrom szikla egymás mellett hűségesen, s lassan elsűlyednek a mélybe. Csak egy kis patak vize itatja őket, mintha az óta is őket siratná a hegy.

-         Hát ficskám, mondta Anna néni - ez lenne a legenda, egy hűséges szerelmespárról és a gödör itt van nem messze, az alabástrom bánya mellett.

-         Nagyon elfáradtam fiacskám, nagyon vén vagyok én már, nemsokára én is megyek a gödörbe, de te majd elmeséled szépséges Heléna legendáját.

Megköszönte az álmodozó kisfiú a szép mesét és megígérte, hogy majd észben tartja. Egy évre rá, amikor újra kirándulni mentek, hiába keresték az Anna nénit, az sehol sem volt, mintha a föld nyelte volna el, a földbeásott barlangja is már félig beomolva, a fekete macskája se volt már sehol, az eső elmosta a nyomokat, a kis ösvényeket. Ahogy mondta volt, Anna nénit tényleg elnyelte a föld.