Már kisiskolás volt az Álmodozó Kisfiú, mire már nem csak a kisvároska minden fontosabb zegét-zugát megismerte. De már a városon kívül sem tévedett el és barátaival néha a közeli dombokra is kimerészkedtek. A távoli hegyekbe, már csak felnőttekkel mertek kirándulni. Akkoriban sok furcsa hírek terjengtek a temetői szellemekről, kóborló lovagokról, a város Holdkóros bolondjairól, ezért féltek messzi mászkálni. Ahogyan múltak az idők, nagyobb bandákat alakítottak, így sok nebuló már bátrabb is volt. Az iskola minden ősszel makkszedésre vitte a gyerekeket. Ilyenkor nagy volt az öröm, mert az erdő melletti réten focizni, az erdőben pedig csendőr-tolvajt lehetett játszani. Egy ilyen alkalommal egy szépőszi napon, egész napos kirándulásra mentek a gyerekek. A tanító bácsi már beszélt a gyerekeknek egy barlangról, amit azért neveztek el Lajos barlangnak, mert nagyon régen a szegény világban, még betyárok bujkáltak ottan. A vezérük egy Lajos betyár volt, aki elszedte a pénzét a gazdagoknak és szétosztotta szegény éhezőknek. Ide szerettek volna elmenni a gyerekek. De ezt ki kellett érdemelni, az volt a feltétel, hogy sok-sok makkot gyűjtsenek össze. Volt is kérem szorgalom, főleg a fiuk igyekeztek, délre már egy hatalmas kupacnyi makk gyűlt össze. Ebéd után asztán, felkerekedtek az erősebb gyerekek és a tanár bácsival elgyalogoltak a hegy másik oldalára. Jó messze volt de azért hősiesen keresték a barlangot. Elég sokat kellett keresgélni a hegyoldalban, mivel oda nem vezetett ösvény. Végre a gyerekek rábukkantak egy mészköves részre, ahol egy sziklarepedést találtak. Sajnos itt nem lehetett bejutni, a szűk repedésen, tovább kellett keresgélni. Mivel épp elegen voltak, csak rá bukkantak egy másik helyre, ahol a föld beszakadtnak látszott. Itt a gödör oldalában megtalálták a bejáratot. A barlang előtt és a nyílásban, sok volt a csont, ez félelemmel töltötte el a gyerekeket. A bejárat sötét volt és beljebb nem lehetett semmit sem látni, senki sem merészkedett beljebb. Leültek pihenni, mivel lámpájuk nem volt, közben a tanító bácsi megmutatta, hogyan kell fáklyát készíteni. A közeli fenyőfákról lekaparták a gyantát, száraz levelekbe csomagolták, rátekerték egy frissen vágott mogyorófa ágra, majd indákkal erősen rákötözték a gyantás csomagot. Már csak gyufa kellett és égett is a két fáklya. Bár füstölt de a jó szaga mellett lángja még jó fényt is adott. Ezzel merészkedtek be a nagyobb srácok a tanító bácsival. Nem sokat haladtak előre, a csontok között, egyre több leszakadt kő és szikla állta útjukat. Itt már a cseppkövek is megjelentek, a gyerekek ekkor láttak először függő és álló cseppköveket. Nagyon ada voltak a látványtól. Beljebb már nem is lehetett menni, mert egy nagy kőtömb elállta útjukat, s a fáklya füstje is hamar megtöltötte a barlang száját. A második csoport már szinte köhögve jött ki a járatból.

Nagy élmény volt ez a srácoknak, az első barlangjárásuk kis kalandját még soká fogják majd mesélni. A srácokat csak a betyárok által esetleg elrejtett kincsek érdekelték. Mindegyikük szeretett volna ide visszajönni, s majd ásatásokat végezni, a kőtömbdugót eltávolítani, hogy beljebb lehessen menni és körülnézni a barlang belsejében is. Az úton visszafelé még sokat beszélgettek, a tanító bácsi is mesélt régi történeteket, így egy kicsit elterelődött a figyelmük a nagy fáradtságról. Esteledett mire a kisiskolás osztály újra felkerekedett és visszabandukoltak a városkába. Tele élményekkel tértek haza. Az Álmodozó Kisfiú barátaival még azon egyezkedtek, mikor, fognak még erre felé kincsek után kutakodni. De erre már csak évek múltán került sor, addig feledésbe merült a barlang.